Antonio Vivaldi2009. december 12. – Concertók
Amióta felkerültem Budapestre, ez volt a harmadik alkalom, hogy Vashegyiéket hallottam. Az első két koncert alapján a kép nagyon vegyes volt: a kora tavaszi, Malcolm Bilsonnal adott koncertjüket a MüPában eléggé bénának értékeltem; viszont ősszel, a mai koncerten is fellépő Simon Standage-dzsel ugyanezen helyszínen adott közös hangversenyük a nemzetközi élvonalba tartozott. Standage játékát felvételei alapján egyáltalán nem szeretem (a nagymértékű játéktechnikai hiányosságok miatt), és az általa adott kurzusokon se mutatta meg, hogy jól hegedülne (annak ellenére, hogy amiket a kurzus alanyainak mondott, azok igen jók voltak - más kérdés, hogy a töredékét se tudta megmutatni). Viszont a szeptemberi hangversenyük tényleg annyira jó volt, hogy ezek után nem volt kérdés, hogy elmenjek-e a kritika tárgyát képező koncertre is. Ezen döntésemet utólag megbántam.
Igazából azt lenne jó tudni, hogy Standage ennyire rossz hegedűs, mint amit most hallottunk, és ősszel csak jó extra napot fogott ki (hozzátéve, hogy akkor nem játszott ilyen nehéz darabokat). Vagy pedig ezen az előadáson fogott ki annyira rossz napot, hogy tulajdonképpen értékelhetetlen volt a hegedülése. Valamennyit javított az egészen, hogy én - legalábbis - fel bírtam fedezni, hogy mit akar zeneileg, és megpróbáltam (a fülemet kikapcsolva) elképzelni, hogy vajon mi szólna, ha nem lenne minden második hangon egy gikszer (vagy legalább is valami kosz), és nem lenne minden harmadik hang bűn hamis. Standage zenei elképzelése egyébként nem volt rossz, bár az Il Giardino Armonico és Giuliano Carmignola-lemezeken edzett fülemnek túl "angolos" előadás volt. Ez elsősorban Antonio Vivaldi és Tomaso Giovanni Albinoni műveinél volt probléma, a Georg Friedrich Händel concerto grossókban nem annyira. Mindenesetre el kellett volna ismerni, hogy a koncepcióval, egy megfelelő megvalósítás esetén nem lett volna gond. Kár, mert így akkor az amúgy szellemes díszítéseken nevethettem volna, nem az előadás szánalmasságán.
A zenekar, annak ellenére, hogy pár apróbb hiba becsúszott, elég kiegyenlítetten teljesített (és technikailag abszolút rendben volt) az egész este során, ami dicséretet érdemel. Itt is néha a színtelenséggel volt gondom, viszont voltak helyek, ahol egy nagyon "izzó" hangzást tapasztaltam - ami nagyon tetszett.
Azért arról is kell írni, hogy voltak – még ha időlegesen is – jó pillanatok, amiért meg kell dicsérni az előadókat. Más kérdés, hogy lehet, hogy a többi rosszhoz képest tűnt csak annyira jónak… Mindenesetre az előadás színvonala a „kritikán aluli”-„elmegy” szint (ez az est szólistájára vonatkozik), ill. az „elmegy”-„jó, de nem érdekes” (ez a zenekarra) kategóriák között mozgott. A koncert csúcspontja egyébként a szünet előtti Händel op. 6/11 volt. Kár, hogy ugyanez a darab nem egészen három hónapja is elhangzott...
A koncert után pár vonós kollégával közösen levontuk a tanulságot: attól még, hogy valaki historikus megszólaltatás mellé teszi le a voksát, ugyanúgy kell tudnia hegedülni.
Amióta felkerültem Budapestre, ez volt a harmadik alkalom, hogy Vashegyiéket hallottam. Az első két koncert alapján a kép nagyon vegyes volt: a kora tavaszi, Malcolm Bilsonnal adott koncertjüket a MüPában eléggé bénának értékeltem; viszont ősszel, a mai koncerten is fellépő Simon Standage-dzsel ugyanezen helyszínen adott közös hangversenyük a nemzetközi élvonalba tartozott. Standage játékát felvételei alapján egyáltalán nem szeretem (a nagymértékű játéktechnikai hiányosságok miatt), és az általa adott kurzusokon se mutatta meg, hogy jól hegedülne (annak ellenére, hogy amiket a kurzus alanyainak mondott, azok igen jók voltak - más kérdés, hogy a töredékét se tudta megmutatni). Viszont a szeptemberi hangversenyük tényleg annyira jó volt, hogy ezek után nem volt kérdés, hogy elmenjek-e a kritika tárgyát képező koncertre is. Ezen döntésemet utólag megbántam.
Igazából azt lenne jó tudni, hogy Standage ennyire rossz hegedűs, mint amit most hallottunk, és ősszel csak jó extra napot fogott ki (hozzátéve, hogy akkor nem játszott ilyen nehéz darabokat). Vagy pedig ezen az előadáson fogott ki annyira rossz napot, hogy tulajdonképpen értékelhetetlen volt a hegedülése. Valamennyit javított az egészen, hogy én - legalábbis - fel bírtam fedezni, hogy mit akar zeneileg, és megpróbáltam (a fülemet kikapcsolva) elképzelni, hogy vajon mi szólna, ha nem lenne minden második hangon egy gikszer (vagy legalább is valami kosz), és nem lenne minden harmadik hang bűn hamis. Standage zenei elképzelése egyébként nem volt rossz, bár az Il Giardino Armonico és Giuliano Carmignola-lemezeken edzett fülemnek túl "angolos" előadás volt. Ez elsősorban Antonio Vivaldi és Tomaso Giovanni Albinoni műveinél volt probléma, a Georg Friedrich Händel concerto grossókban nem annyira. Mindenesetre el kellett volna ismerni, hogy a koncepcióval, egy megfelelő megvalósítás esetén nem lett volna gond. Kár, mert így akkor az amúgy szellemes díszítéseken nevethettem volna, nem az előadás szánalmasságán.
A zenekar, annak ellenére, hogy pár apróbb hiba becsúszott, elég kiegyenlítetten teljesített (és technikailag abszolút rendben volt) az egész este során, ami dicséretet érdemel. Itt is néha a színtelenséggel volt gondom, viszont voltak helyek, ahol egy nagyon "izzó" hangzást tapasztaltam - ami nagyon tetszett.
Azért arról is kell írni, hogy voltak – még ha időlegesen is – jó pillanatok, amiért meg kell dicsérni az előadókat. Más kérdés, hogy lehet, hogy a többi rosszhoz képest tűnt csak annyira jónak… Mindenesetre az előadás színvonala a „kritikán aluli”-„elmegy” szint (ez az est szólistájára vonatkozik), ill. az „elmegy”-„jó, de nem érdekes” (ez a zenekarra) kategóriák között mozgott. A koncert csúcspontja egyébként a szünet előtti Händel op. 6/11 volt. Kár, hogy ugyanez a darab nem egészen három hónapja is elhangzott...
A koncert után pár vonós kollégával közösen levontuk a tanulságot: attól még, hogy valaki historikus megszólaltatás mellé teszi le a voksát, ugyanúgy kell tudnia hegedülni.
